Bálint már középkori naptárakban, misekönyvekben elõfordul, ünnepét tehát õseink is számontartották. Népszerûségét kereszt- és családnévként való sûrû elõfordulása is mutatja a középkor végén. 1522-ben a legkedveltebb szegedi keresztnevek közé tartozott. Ebbõl arra kell következtetni, hogy a magyar nép körében is liturgikus hagyomány vagy néphiedelem fûzõdött hajdan Bálint alakjához.

Bálint képe található Bélakorompa, Kassa, Zsidve, Szászbogács szárnyasoltárain más gyógyító szentek társaságában. Bálintot tiszteli védõszentjéül a besztercebányai, kiskõszegi, szajki, németbólyi kápolna, illetve Szentkereszt, Györke, Lédec, Krempach temploma. 

Vannak a naphoz fûzõdõ tájjellegû szokások. A mohácsi sokácok ezen a napon böjtölnek: csak egyszer esznek vagy zsír nélkül fõznek, a templomban imádkoznak, gyónnak-áldoznak. Hõgyész kõmûvesei e napon misére mentek, hogy a magas állványokon dolgozva, Bálint oltalamazza meg õket a leeséstõl. Az elekiek azon a napon, amelyre Bálint napja esik, egész évben nem ültetnek aprójószágot. Bálint reggelén az állatok itatóvizébe szenteltvizet cseppentenek. 

Ki is volt Szent Bálint?

Szent Bálint a szerelmesek, a lelki betegek és az epilepsziától szenvedők védőszentje. A római katolikus naptár szerint 1969-ig ünnepét február 14-én tartották, amikor kivették a külön napon ünnepelt szentek sorából. Ezen a napon azonban ma is a Bálintokat, illetve Valentinokat köszöntjük névnapjuk alkalmából. A nyugatról érkező új szokás szerint pedig február 14-e a  „szerelmesek napja“.

Ki volt azonban Szent Bálint, aki az ünnep névadója lett? Teljes bizonyossággal nehéz lenne azonosítani azt a személyt, akihez a Bálint-napi hagyományok kötődnek. A legfőbb gondot ugyanis az okozza, hogy Szent Bálint (Valentin/Valentinus) akár három is lehetett. A három Valentinus nevű keresztény mártír közül az egyik egy pap lehetett Rómában, a másik talán püspök volt a mai Terni  városában, a harmadik vértanú pedig minden bizonnyal Africa provinciában élhetett. A szent személye, ill. születési helye és ideje sem ismert pontosan, halálának ideje pedig szintén bizonytalan.

Lupercalia és Bálint-nap

A Bálint-napnak pogány gyökere is ismert. A február közepén tartott Lupercalia római ünnep tisztító szertartásokból és termékenységi rítusokból állt, hogy kiengeszteljék a farkas alakú, rosszindulatú Lupercus istent. Egyes források szerint ezen az ünnepen a papok az ún. „februa“ nevezetű kecskebőr szíjakkal ostorozták a fiatalokat, főként a nőket, hogy a rituális verés tisztulást és termékenységet hozzon. Más források szerint kecskét is feláldoztak, hiszen a termékenység szimbóluma volt. A leölt kecske bőréből valójában szíjat hasítottak, és ezekkel a szíjakkal a fiatal fiúk inkább csak meglegyintették a lányokat a termékenységi rítus szerint. Ezt az ünnepséget – vagyis a Lupercalia szokást – váltotta fel idővel a Bálint-nap keresztény hagyománya.