Karácsonyfaállítás német szokás, legalábbis erről tanuskodnak az első írásos emlékek. E szerint a XVI. században a Rajna bal partján fekvő Elzászban, a folyó jobb partján pedig Breisgauban állítottak először fenyőfát. Selestatban (Schlettstatt) az 1521 és 1557-es évben két schillinget fizettek egy erdésznek azért, hogy Szent Tamás napján (december 21-én) különösen óvja az erdőt az engedély nélküli favágóktól.

Freiburgban a karácsonyfa állítás a XVI. században már általános szokás volt. A városi tanács 1554-ben tíz rappen büntetést szabott ki fenyőfák engedély nélküli kivágásáért, s hat évvel később tovább szigorította a büntetést. Előírták a karácsonyfa magasságát is: az elzászi Ammerschweierben 1448 és 1530 között nyolc lábban (kb. 2,5 méter) szabták meg a kivágható fák maximális magasságát.

Bizonyos, hogy nem Martin Luther (1483-1546) hozta divatba a karácsonyfát. Ez a legenda nyilván Otto Schwerdgeburth (1785-1878) egyik festménye nyomán terjedt el: a kép Luthert ábrázolja családja körében a karácsonyfa alatt. A karácsonyfa ennek ellenére szinte ""evangéliumi"" fává lett, s a protestantizmust egyenesen ""karácsonyfa-vallásnak"" nevezték. A katolikus vidékeken a barokkos pompát kedvelő ellenreformáció idejében a karácsonyi jászol került túlsúlyba.

A harmincéves háború (1618-1648) és az azt követő harcok alatt az embereknek más gondjuk volt, mint a karácsonyfa állítás. Csak a XVIII. századtól terjedt el újra a Rajna felső vidékéről kiindulva. Amikor Goethe 1775-ben Weimarba érkezett, ott viszontlátta a már valószínűleg Strasbourgból ismert fenyőfát. Württembergben 1788-ban megtiltották, hogy fenyőfák hegyét dekorációs célokra levágják (Schiller említette meg ezt a Ludwigsburgban elterjedt szokást).

A katolikus országokban lassabban terjedt el a karácsonyfa. Állítólag egy badeni hercegnő vezette be 1830-ban a müncheni udvarban, s onnan vette át előbb a nemesség, majd a jómódú polgárság. Bécsben egy 1814. december 26-i rendőrségi jelentés tesz először említést karácsonyfáról berlini kapcsolatokkal rendelkező gazdag zsidó bankárcsaládokban, de csak a biedermeier korban vált általánossá a szokás. Franciaországban a XVIII. Század végén is még elutasították ""német divatként"" (mode allemande), ma már azonban a világon mindenütt kigyúlnak a gyertyák december 24-én este a karácsonyfákon.

A németek karácsonykor nagyon feldíszítik a házat. Az ablakokba fakeretre erősített színes gyertyaégőket vagy színes képeket szerelnek, amelyek nagyon szépen mutatnak a téli éjszakában. A lakások többségében megtalálható a Betlehem is. A gyerekek a karácsonyi ajándéklistát rajzokkal díszítik és éjszakára az ablakpárkányra helyezik. Tetejére cukornehezéket tesznek, hogy a Mikulás biztosan megtalálja.

A német karácsonyi szokások szintén megváltoztak az idők folyamán. Hajdan mindenütt ponty volt a „kötelező” főfogás. Napjainkban is sokan készítenek karácsonyra pontyot, de a pulyka és a liba lekörözte népszerűségében a halat. Sőt az sem ritkaság napjainkban, hogy vadhúst, esetleg marha- vagy borjúsültet készítenek karácsonyra a német háziasszonyok.

Persze, vannak örökké élő hagyományok is: almát, diót és mandulát igencsak ajánlatos fogyasztani karácsonykor! Az alma ugyanis a „tudás fáját” idézi, a dió és a mandula pedig – a maga kemény, nehezen feltörhető héjával – az élet nehézségeit, amelyeket, ki-ki, remélhetőleg, sikeresen fog legyőzni és megoldani. A németek karácsonyi édességei között az a hely, amelyet nálunk a mákos és a diós bejgli foglal el, a Stollen néven ismert tésztának jut. Küllemét tekintve olyan, mint egy briós, mégis egészen más. Finom kelt tésztájába kandírozott narancs- és citromhéjat meg vaníliát sütnek, s a tészta a hozzáadott rumtól foszlós és illatos. Az általános vélemény szerint a legjobb fajtájú Stollen Drezdában készül.